Végre! Egy lemez, amit pontosan bejelentettek, hogy ekkor meg ekkor várható, és tessék! Itt is van! Tehát visszatért az utóbbi idők legjobb kezdését magáénak tudható hard rock banda, a Wolfmother.
Már 2000 óta létezik a banda, de az első lemezig 2005-ig kellett várni. Az öt év eredménye: az évtized legjobb debütalbuma, számos elismerés, köztük egy Grammy-díj (!), és az első lemez után egyből egy hiatus és a régi bandatagok eltávozása, vagyis már csak egy eredeti tagja van az együttesnek. Nem mondható öregmotorosnak az ausztrál banda, de már legalább olyan mozgalmas élet tudható a tagok háta mögött, hogy beszarás. És még csak most jött ki a 2. lemez... Már ezer éve írták hozzá a számokat, kiszivárogtatták őket fellépéseken, de végre itt a fizikai formátum (illetve a MySpace-feltöltés). Na... továbbra is nehezen felülmúlható a Wolfmother-féle álompályafutás vagy egyszerűen csak bepörögtem, mint a...
Na, nyugalom. Nem szabad ekkora előnyt adni egy lemeznek: lényeg a semleges hozzáállás egy bandához... ami persze eddig se volt a blogon, tehát wtfmirőlbeszélünkpowaa? Na, a lényeg: tavasszal vonultak stúdióba Andrew Stockdale bandája, és akkor vették fel a lemezt. Egészen eddig kellett várni a pillan... öcsém, már reklámszatyor szagú ez a kritika, úgyhogy nemign húzom tovább az igét, halljuk!
Hát, most hallgatom meg másodjára a lemezt (közbe írom a kritikát), és azt kell mondanom, hogy ez... esélyes nagyágyú lehet. Vagyis megvan a debütlemez utáni lendület. Egyszerűen hallgatható és jó anyag lett. Szinte meg se lepődtem: erre a fajta visszatérésre számítottam. Valahogy visszaidézi a régi időket, de közben bele vannak pakolva az újabbnál újabb finomságok. Röviden tömören még egy pár bekezdésben:
A kezdet egyszerűen tartalmazza azt az utánozhatatlan lendületet, amit eddig a Wolfmother zászlóshajója képviselt. Csak most egy kicsit úgymond futurisztikusabb... mármint nagyobb hangvételű. És ez jellemzi most az albumot: ezeket a klasszikus hard rock elemeket megtarkították egy csomó zajjal. Olyan nagy hangkavalkád az egész. A hangzás még mindig retro. Ezt bírom marhára a Wolfmother-ben: újat tudnak alkotni a létező legrégebbi old-school rocksémákkal.
A riffek egyszerűen most is ütnek. Nemcsoda: Andrew maradt, és ő a szólógitáros. Akkora jó dallamok vannak a lemezen, hogy őrület. Mondjuk ez igaz volt az első lemezre is. Apropó Andrew: a hangja is maradt a régi. Az a vinnyogós régirock-hang. Talán most több a mélyebb hang is. De egyszerűen azt se tudom kritizálni. Zeneileg körülbelül minden okés. Az új bandatagok meg tudták tartani a Wolfmother régi nagy előnyeit, és ez nagy szó.
Egy pár kiemelés: tehát ahogy mondtam, a kezdés elsöprő, és utána se veszt sokat a zene értéke. Az In The Morning nagyon is múltidéző dal, az a tipikus lassú Wolfmother dal. Aztán említést érdemel a 10,000 Feet nevű zörej: még talán a progresszív szócskával is jellemezhetném. A Cosmic Egg vagy a Sundial elején pedig a riff annyira laza és ritmusos. A zárás, a Violence In The Sun pedig méltó. Hosszú, olykor balladás zúzás. Vannak olyan üresjáratok a lemezen, mint a Pilgrim, de ez volt az első lemezen, szóval nem gáz. Egyszerűen csak kitöltik a lemez ürességét, és ez a kitöltés kell is.
Nagyon kevés bajom van a lemezzel. Például az, hogy a debütlemez óta olyan nagy bevállalásokkal jár újítások nem történtek, de ez egy ilyen stílusú lemeznél nem egy nagy baj. Oké, még talán az is furcsa, hogy mintha egy párszor ismételné magát a lemez, mármint hogy olyan nagy műfaji változtatások nincsenek. Meg még az, hogy az első lemezen a számoknak voltak különleges ismertetőjegyei, amikkel könnyen meg lehet különböztetni a számokat. Ez most így elsőre nem jött le a Cosmic Eggnél, de ez is csak idő kérdése. Nem súlyos problémák, csak azért muszáj őket megemlíteni.
Tehát ennyire klasszikus lemezt ritkán hallani így a harmadik évezredben: azok a régi időkre hajazó elemek, amik megtalálhatóak az egész lemezben, annyira le bírják nyűgözni az embert, hogy a majd' egy órás hossz csupa szórakozás. Hasonlítani egy kicsit nehézkés az első lemezhez: ha a "Wolfmother" c. debüt maga volt az atombomba, akkor ez volt a nagy durranás. Sok változást nem tettek a kezdetek óta, azonban a lendület se szállt el. Rengeteg jó momentuma volt az albumnak. Hogy ezek most maradandó élmények lesznek-e vagy sem, az úgyse most fog kiderülni. Nyolctól tízig gondolkozok a pontokon. Nyolc azért nem, mert azért zseniális zenei témákat írtak Stockdale-ék. Tíz meg azért nem, mert az első lemezhez képest nem az a nagy csoda, hanem "csak" a fergeteges folytatás. Mondtam, hogy várós lesz a lemez. 9/10-et az év legjobb hard rock lemezének! Miután beérik az album, akkor meg adhatok rá 9.5-öt is.
Ezután biztosan jön egy-két turné, aztán pedig egy nagyobb csend. De amíg van egy ilyen jó hallgatnivaló...
Tracklist:
- "California Queen" – 3:54
- "New Moon Rising" – 3:45
- "White Feather" – 3:04
- "Sundial" – 3:47
- "In the Morning" – 5:39
- "10,000 Feet" – 4:08
- "Cosmic Egg" – 4:04
- "Far Away" – 4:00
- "Pilgrim" – 4:50
- "In the Castle" – 5:42
- "Phoenix" – 4:45
- "Violence of the Sun" – 6:02
Érdekesség, hogy az album nem tartalmazza a Back Round kislemezt. Az csak a 16-számos deluxe kiadásban van. Tehát azt nem vettem bele az értékelésbe.
Utolsó kommentek