MusiX

A Green Day visszautazott a 21. századba, hogy lezúzzon. Vagy mi a halál...

Megjegyzem, én ezt a lemezt már ezer éve vártam. Volt egy olyan alkalom, hogy a Green Day-es srácok új lemez készítésére szánták magukat, aztán pedig egy kamuneves agyatlankodós retrózás lett a vége, ami ráadásul nem is volt olyan jó (Foxboro Hot Tubs, tessék azért rákeresni). Végül 2008-ban csak elkezdtek dolgozni egy normális albumon, ami aztán ugyanúgy megtartotta drágalátos rock opera jellegét, tehát egy folytatás készült az American Idiot-hoz. A lemez megjelent május közepe tájékán, a népek pedig megint beájultak: újra elkezdődött egy zöld nap. Már legalább 5 klip készült, de én még mindig csak most hallottam a lemezt teljes hosszában. Van olyan idióta, mint az előző amerikai?

Az American Idiot ráadásul nem is volt igazán rock opera. Inkább punk opera. Azért tetszett és tetszik még most is, mert elképesztően modern módon tudták keverni a laza punkot a fenségesebb, már-már progresszívebb operahangzással. Egyszóval instant klasszikus volt. Nem volt annyira operás, hogy belealudj a lemez felébe, mert a számok hangosak és pörgősek voltak. Nem is csoda az 5-szörös platina az USA-ban. Messze a legnagyobb eladási adatokkal rendelkező GD-lemez. Igazából akkor ismertem meg a bandát, és meg kell hogy mondjam, ez egy viszonylag pozitív találkozás volt. Rá 5 évre tehát folytatódik a rock opera...

Aki az American Idiot-féle punkot várja, attól búcsút intünk. Ez más. Ez a lemez most tényleg arra gyúrt, hogy a számok egy teljes egészet alkossanak, egyfajta történetet, amit persze mi, magyarok, nem értünk. A GD tényleg átváltott valami opera társulattá, akik mostantól 5 évig készítenek egy (úgymond) mesterművet, ahol minden egyes dolog stimmel, és egy színpadon is simán el lehetne képzelni. Az egyszeri GD fan pedig megáll egy helyben, és arra vár, hogy válaszoljanak neki: hová tűnt a kedvenc punk bandám? Az a punk banda, ahol az énekes-gitáros Billie Joe Armstrong hajszerkezete és zenéje tényleg passzol? Zavaros? Magyarul: hangulatilag ez egy teljesen más lemez, mint az American Idiot. Ez már nem punk. És nekem egyedül ez az egy nagy bajom van a 21st Century Breakdown-nal. Az, hogy itt nem az a tökéletes receptúra működik, mint ami az előző lemeznél teljesen bejövős volt. Ezért bármi pozitívumot fogok írni erről a korongról (sok van belőlük), ez az egy bökkenő mindig eszembe fog jutni: keményen váltott a banda, és sajnálom, hogy a régi jó összetevők nincsenek itt.

Visszautazás a 21. századba. Ezalatt azt értettem, hogy a lemez címében ott a 21. század, de ez egy olyan retrós lemez, rajta a régi dicső amerikai hangzással (lehet fikázni). Gondolom erre utal a 21. század: a régi stíluselemek találkozása a mai korral. Mindent megkapunk: vannak itt önfeledt, de persze régi mértékekkel rendelkező rockoff, igaz, nem sok. Aztán még kapunk rengeteg könny-nyál csorgatást, egy tucat szimfónikussal és giccsel. Az az igazi amerikai "álom", hogy egy számban több az "american" szó, mint a névelő. Az már más téma, hogy ezzel is csak inkább mértékkel él a GD, merthogy a legutóbbi album tiszta hazagyalázás volt. Hiába, akkor az volt a divat. Most imádjuk Amerikát, mert megkaptuk az első fekete elnököt, aki már Nobel-békedíjas is, és ő megment minket, csak bújjunk a sas szárnya alá. Satöbbi.

Hiába, ezt a lemezt egyszerűen hülyeség úgy kritizálni, hogy "hűdejó a riff, és az a duplázó, amit küld alá a dobos, az adja". Itt az értékeket kell figyelni, azt, amiről az egész szólni akarna. Vagy maga a szerkezet, ami felépíti a 21st Century Breakdown. Csak ezek után tudunk abból következtetni, hogy miféle a talpalávaló. Mert amúgy zeneileg teljesen korrekt az album, minden stimmel: így nagyjából vissza tudunk emlékezni a régi Green Day-re, hiszen a gitár a régi, és a dob is kb. A basszusról ne is beszéljek, Mike Dirnt egyszerűen nagyon laza, pedig az égvilágon semmi különlegeset se csinál. De azt valahogy fantasztikusan. Értitek...

A slágereket, singleket teljesen korrektül ki tudták választani, talán ezért csapott arcon a lemez, miután végighallgattam úgy, hogy előtte a Know Your Enemy-n meg 21 Guns-on éltem... A Know Your Enemy koncerten egyszerűen fergeteges, a 21 Guns pedig úgy magában is mestermű. A névadó 21st Century Breakdown talán egy igazi giccsszám. Azok közül inkább a Before The Lobotomy a frankó, annak a hangulata jobban bejön. Az Christian's Inferno, az East Jesus Nowhere és az American Eulogy pedig hallgatható, pörgős számok, talán az utóbbi már inkább GD-s stílusú, ugyanúgy, mint a Murder City is. Sok a béna lassú szám, vagy az olyan szám, ami lassan kezdődik, aztán pedig átvált hősi rock-eposszá. Ezek is inkább azért vannak, hogy töltsék a lemez vázát, történetét. Az utolsó szám, a See The Light, na, az tényleg nagyon béna, de nem kell figyelembe venni.

Ajjaj, mi lesz veled Green Day? Kitűztétek magatok elé, hogy a kemény társadalomkritika után készítetek egy erősen USA-hangulatú lemezt. Lehet, hogy ezzel is csak kritizálni akartatok, de a hangulatból nekem akkor sem ez esik le. Tagadhatatlan, szerkezetileg mestermű a 21st Century Breakdown, de sok az álmodozó hangulatú momentum, és így ezek után teljesen összevissza véleménnyel rendelkezek. Most emiatt nem lehet lepontozni az albumot mondjuk 5 pontra, mert azon a szinten a lemezekben tényleg súlyos hiba van, viszont itt nem. A 8 pedig túlzás lenne, mert mondjuk 8 ponton a Muse váltott stílust, és az ténylegesen sikerült, egyszerűen jól hangzott. A 21st Century Breakdown pedig jól hangzik, csak nem Green Day-esen. Tőletek mást vártunk. Azért nem hetes az album, inkább 7.99/10-es. Sok helyen (gyakorlatilag mindenhol) jól szerepel a lemez. Amerikában. Mert Amerikát arogáns, önimádó egyének lakják. De ezt ne itt beszéljük meg.

Persze azokkal a pozitív véleményekkel is egybeértek, nagy részben ez is az. De bele kell látni a felszínen mögüli dolgokba is. Legalábbis ez a lemez 100%-ban olyan. Na de inkább tracklist, klip, és akinek érve van, az irány kommentbe.

Tracklist (kicsit csoze):

Green Day: Know Your Enemy (remélem nem törlik...)