Szinte mindent bevetettek, de a Napért sok áldozatot kellett hozni.
Kevés olyan hallgathatatlanul király együttes van, mint a Placebo. Már jóval több, mint egy évtizede van jelen az alternatív rock színterén. Érdekes, mert csupa olyan elemből építették fel a számaikat, amik külön-külön elviselhetetlenek, de ez az egész így együtt valami olyasmit kíván, ami tényleg belelök minket a placebó-hatás zárkájába és nem ereszt. Nálam ezt a szintet a legutóbbi, 2006-os albumuknál, a Meds-nél érték el. Az már éreztem, hogy túl jó volt, azon már nem lehet tovább csiszolni. Duett az REM atyaúristennel, és egy olyan elektronikusan rockos szám, mint az Infra-Red. Emberek, ez a csúcs. Talán az évtized legjobb alternatív-rock lemeze, legalábbis a mostani Raidohead-et üti-vágja. Azóta eltelt három év, és Brian Molkoék megint bizonyítani akartak. Csak az a baj, hogy éretten. És a Meds-álomvilág el is veszett. Baj ez nekünk?
De még mennyire! Talán az volt a Placebo legelektronikusabb lemeze. Régebben is jellemző volt ez rájuk, de a Meds szinte erre tette rá alapjait. És ebben az volt a legjobb, hogy sikeresen. Megjegyzem, hogy inkább csak Európában, mert az USA-bemény 5000 darabot adtak el az első héten. Igen, az gyenge eredmény, de nagyon. Tudtak innen fejlődni? Hát, csak egy picit. A Battle for the Sun már az 51. helyen érkezett a Billboardra, ez egy minimális javítás. De az öreg kontinensen megint ott ért első helyre, ahol tudott. De tényleg ahol tudott, tehát nem sok országban. Igaz, nem sok helyen reklámozták az albumot, de a Placebo úgy érezte, hogy nem is fontos. Tényleg zeneileg akartak fejlődni, mert ők nem hittek nekem, hogy a Meds a csúcs. Nem azon a szinten maradtak.
Az egész albumon továbbra is felfedezhetőek az elektronikus effektek, de nem, nem erre helyezték a hangsúlyt, azzal nem lehet győzelmet aratni a Napért. Segítségül hívták azokat a hangszereket, amivel, úgymond, jobban meg tudák teremteni a csata alaphangulatát: igen, jönnek a sokak által gyűlölt és szeretett hangszerek, mint a trombita, szaxofon, stb. No, ez is ritka a Placebonál. És elárulom: a tőzsgyökeres rajongóknál itt meg is hal a lemez, vége. Ki volt olyan hülye, hogy ilyeneket csempészett be a Placebo zenéjébe? Melyik nemnormális producer gondolta azt, hogy ezzel még jobban lehet csiszolni a hangzáson? Mert az rendben, lehet ezzel csiszolni, de nem csak helyesen. A csiszolást el lehet rontani is. De nyugodjunk meg, ennyire nem siralmas a helyzet. Ezeket csak néhány helyen fedezhetjük fel. Ennél van nagyobb problémám is.
Kezdjük a zenészekkel. Brian, az énekes, talán most ért zsenialitásának (khm) csúcsára. Eddig nem lehetett azt mondani, hogy a nyávogásához tehetség kell, de ami a Battle for the Sunon van, az már nagyon jó. A gitáros, Stefan, mintha ottragadt volna a Meds-en, néha annyira azt lehet érezni, hogy egyedül ő akarja tovább vinni a legjobb lemez stílusát. Csak persze egy ember nem állhat szembe egyedül egy ilyen galaktikus csatában. Az új dobos, Steve, viszont érezhető, hogy jóval pörgősebb, mint a régebbi tag, és ez inkább néhány gyengébb pillanatot szerez a Placebonak. A Placebo dobja nem ilyen. Sohasem azon volt a hangsúly. Itt pedig olyan sémák vannak, amik inkább slágeresebb, dallamosabb, (talán) pörgősebb számokba illenek. És ezzel elmondtam mindent. Változik a dob, változik az album fele. Teljesen más hangzás. Nem "placebós". És ez nyílván hatalmas gondot jelent a rajongóknak.
Például üssetek meg, de nekem a For What It's Worth rohadtul nem tetszik. Nem illik egyszerűen az elektronikus gitárhang és a jazzes trombiták össze. Ezért hal meg a lemez: a Placebohoz NEM ILLIK A JAZZ. Ennél a számnál a fent említett dob is bejátszik néha. És annyiszor próbálkoztak az album során. Az eleje még rendben, de a második szám már nem tetszik. Az ilyen "szimfónikusabb" hatás leginkább a címadó dalhoz illik. És a lemez közepe szinte teljesen jellegtelen. Olyan számok tömkelege, ami inkább rádióba illik, mert úgyse jegyzem meg őket soha a büdös életbe. Mintha a Placebo mainstream akarna lenni. Sőt, annyira nem mainstream, hogy a magyar rajongók 90 százaléka nem tudja azt, hogy hogyan kell kiejteni a banda nevét (pleszibó). A lemez vége talán mintha magára találna, de akkor néha megint szembesülnünk kell a "trombitázás" és az átkozott dob átkával.
A számokat külön-külön elemezgetni nem érdemes, semelyik se különleges, kivéve a kezdő szám. Na, az igazán Placebo. Még talán a lemez végén éreztem egy minimális fellendülést, de nem akkorát, hogy megjegyezzem (igaz, ez a Meds-nél is észrevehettük). Nyílván már rengetegen meghallgatták a Battle for the Sun-t, és talán rengetegen felháborodtak, hogy miket írok én itt, ez a lemez fantasztikus, zseniális, stb. No igen, ha ez a banda az Electrictrumpets nevet viselné, akkor most ódákat zengenék róla. DE A FENÉBE IS, EZ A PLACEBO! Mikor akart a Placebo ennyire kitörni az alulismerettség zárkájából? Ez teszi tönkre a bandák kilenctizedét: belevisszük a slágeres elemeket, hogy húszszorannyian vegyék a lemezt. Rendben, ez bevállhat. De ez akkor is vacak.
Ígyhát hatalmas gondban vagyok az értékeléssel kapcsolatban. Lehet, hogy a zene önmagában jó (mégha nem is ez jött le a kritikámból). Lehet, hogy ez az a zene, amivel a totális sikert el lehet érni. Bevallom, annyira nem rossz az album, hogy a "szar" jelzést használjam rá. De ha már egy olyan banda adja ki az albumot, mint a Placebo, akkor az ember (vagyis én) elővesz egy tonna pézsét és siratni kezdi az elmúlt tíz év egyik legjobb alternatív bandáját. Vagyis a Battle for the Sun nem azért kap 6/10-et, mert annyira kutyavacsorája, mint Marilyn Manson, hanem azért, mert a Placebo-t nem ezért szerettük. És ez az nem passzol hozzájuk. A gitár majdnem a háttérbe került, jött a jazz, a pörgős dob, és ha ezt még összekeverjük az alternatívosan, enyhén elektromos hatású rockkal, akkor ez nem jó. Más kritikusok mondjuk nem így gondolták: szerintük a lemez tényleg szar. Akinek nem esett le a érzésem (vagyis mindenki), az ne hallgasson rám. Én meg megyek vissza Meds-et hallgatni. Mert az jó.
Utolsó kommentek