MusiX

Billboard-on életük eddigi legjobb helyezésével nyitottak, a hatodik hellyel. Ez tudjuk, hogy még semmit se jelent, ássunk méllyebre. Vagyis magasabbra, fel a felhőkig. És azok mennyire is lettek feketék?

A Dream Theater furcsa jelenség. Már egy jónéhány éve azzal támadják őket, hogy lemezeik úgymond szárok. De azért véglegesen sohase írták le őket, mert még mindig olyan hatalmas ikonok zenélnek ott, mint Mike Portnoy, a dobos, és a legendás gitáros, John Petrucci. Ők amúgy a korong producerei is. És amúgy is ők határozzák meg a bandát, mint legendát. Ja, elnézést. Kihagytam a világ talán legjobb keyboard-osát, a mindenható Jordan Rudess-t. Na, ha valaki miatt megjegyeztem a banda nevét, az talán pontosan ő. Tehát hiába voltak manapság gyengébb időszakok, ezek az arcok itt maradtak, és küzdöttek a végsőkig, mígnem elérkeztek a tizedik nagylemezhez. Hallgassuk is meg a színház előadását!

Bármibe belekezdenék: megdícsérem a borítót. Jól bántak a színekkel, ami tényleg illik a lemez címéhez. Biztos vannak ennél sokkal jobb borítók is, de ez most úgy nagyjából tetszett nekem, meg is kapja a lemez az első pirospontot, mert itt tényleg stílusosat sikerült alkotni, mivelhogy ez a lemez a bandatagok életének legnehezebb momentumait mutatja be (balesetek, elhunyt családtagok, stb).

Több kiadásban jelent meg a korong: a legfullextrásabb tartalmazott egy feldolgozás lemezt, és egy másik korongot, ami a tényleges anyag instrumentális átdolgozásai. Ezeket nem hallgattam meg, de valószínűleg nem is fogom. Majd alkalomadtán. Tehát most inkább magával a lényeges anyaggal foglalkoznék.

Hat szám. Igen, ez a progresszív metál. De a fogalom inkább a metálos zenei motívumok végtelenségét foglalja magába, amik meg vannak szórva oylan elemekkel, mint a klasszikus hangok, valamint a torzított gitár, ami az egész albumot végigkíséri. Én sohase tudtam megérteni azt, hogy miképpen tudták megjegyezni a progresszív gitárosok azt, hogy mit kell játszani pontosan. Mert még egy dobosnál talán könnyű lehet, mert sémákat jegyeznek meg. Még a szintisnél se lehet semmi probléma, mert ő akkor kottát használ, mint az atom. De a gitáros... az ugrál még zenélés közben is. Na, ez az én problémám, nem is idegesítelek vele titeket.

Na de végre beszéljünk magáról a lemezről. Úgy érzem, hogy hála az égnek kisebb teret kaptak a vokális részek, ami miatt szerintem nagyon is gyenge a Dream Theater. Persze sohase maradhat ki, ez igaz, mert a zene szerves része az éneklés. De így mindjárt másabb. Igaz, még ígyis borzasztó gyenge az ének. Ha már az énekes: nem tudom a nevét, mert a szerzők és a szövegírók között nem volt megemlítve. Ekkora "kreatív" balfaszt...

A gitár persze most is erős, nem annyira slágeres és dallamos, mint az előző, Systematic Chaos nevű korongon, de ennek megvan az oka: a már említett témakör. Szerintem pontosan beleillik az álomszínházba, Petrucci igazi progresszív zenész. Portnoy kollegát is csak dícsérni lehet, mint mindig. Annyira lehet érezni, hogy gyakorlatilag ők ketten alkotják az együttest. Nagyon jó. Persze Rudess is megérte a pénzét, igaz, sajna nem mindig kapja azt a kellő hangsúlyt, amit ő megérdemelne. Hármójuk zsenialitása már a kezdőszámban, a Nightmare To Rememberben kibontakozik, ami nagyon is jó. Talán ez a lemez legsötétebb száma. Ezaz.

Egy minimális sötétség megjelenik a Rite of Passage-ban is. Igaz, itt már mintha egy kicsit több lenne a dallamos elem. Az a szerencse, hogy itt még annyira nem is hangzik rosszul, ez a fajta keverés még illik is a megnevezett témához. Meg amúgy is, a végénél már mintha beindulna az egész. Félpirospont, Petrucci (ő írta a számot).

Na, azért ennyire nem kell fényezni ezt a lemezt. Erre az ok a Wither nevezetű rettenet. Ekkora ötlettelen vackot. És ráadásul végigénekli az a barom is, mert mindössze 5 és fél perc a szám. Na, az ilyenek nem illenek a DT-hez. Túl slágeres, és sajna beleillene bármelyik nyálszar poptoplistához. Bevallom, emiatt nem hallgatok Meat Loaf-ot sem. Kiváló ok arra, hogy hogyan lehet egyetlen számmal elvenni az ember kedvét. Sokan simán képesek arra, hogy csak a Wither miatt ítéljék el a korongot. Aki meg végig ilyen stílusra számít, az meg szopik.

Aztán itt van a Shattered Fortress, ami Portnoy nagy eposzának befejezése. Ez az  eposz az alkoholizálásról és annak 12 lépéséről szól. Nem lett ez rossz, a gitárszóló kifejezetten tetszik, de az igazat megvallva, voltak már ennél jobb részei is, mint például az előző lemezen is. De a lényeg, hogy emiatt is emlékezetes lesz az album, mert ez egyfajta befejezést is tartalmaz.

Best of Times nem érdemel túl sok szót, mert szar. Ez van, bocsi. Hiába szól Portnoy apjának a haláláról, ez azoknak, akik csak a dallamokat hallgatják, azoknak nem nagyon esik le. Ez a fenséges hangzás pedig szerintem senkinek se nagyon hiányzik, mert pontosan ezért kevés a progresszív metál rajongó.

Az utolsó szám a leghosszabb: ez már majdnem 20 perces. Ez a Count of Tuscany. Bevallom, ezt viszont már el tudnám képzelni bármelyik fantasy filmben. De csak a lassabb részt persze. Ahhoz képest, hogy utolsó szám, és már lelassult az egész, nekem igenis bejön. Igaz, spontán egyszer sem lehetne meghallgatni, de így, hogyha valamit eltervezel, még akár jól is eshet a hallgatása.

Sok dolog pozitívnak hangozhatott a kritika során. Örülünk, mert mintha egy kisebb feléledés jelent volna meg a Dream Theater-nél, és végre nem kell gazgyökérzetig letaposni a cédét. Vannak jó pillanatai. Lehet, hogy ennél már voltak slágeresebb Dream Theater lemezek is, de ide nem ez kellett. A téma az élet szörnyűségei volt. Az sajna baj, hogy ezt párszor észre se lehetett venni, mert a sötét elemek kisebb hangsúlyt kaptak a lemez felétől kezdve. Azért a zenei része a dolognak most nagyon is dícsérhető. Az ének pedig nem. De attól nem is vártam semmit.

Pontozás nehéz lesz, mert a sok jó dolog mellé betársultak azért bakik is. Hét és nyolc között hezitálok. Mivel úgy vettem észre, hogy néha túlságosan is előtérbe helyezem a rossz dolgokat, és ezért pontozok igazságtalanul, nyolc pontot kellene adnom. Főleg, mert mintha elkezdődött volna egy javuló tendencia. Azért is nyolc, mert a zenészek zseniálisak. És miért is lehetne hét? Mert a Wither egy rettenet, énekes dettó, valamint kevésbé "darkos", mint ahogy annak lennie kellene az egésznek. Úgyhogy történelmi pillanat, mert megszegem az eskümet: pontot felezek. 7.5/10. És ezek után mindenki úgy kerekítsen, hogy nézze meg a oár sorral feljebb említett érveket.

De végülis valljuk be: ez azért annyira nem volt rossz, ahhoz képest, hogy nem vagyok a műfaj imádója.