MusiX

Lássuk, hogy a 21. század talán egyik legmeghatározóbb new prog rock bandája mit tett le az asztalra, miután azt merték mondani, hogy elektronikusabb hangzással és egy negyedórás space-rock szimfóniával térnek vissza.

Matthew Bellamy és társaságát soan nem ismerik el, és azt kell mondjam, hogy méltatlanul. Persze ennek legfőbb oka az, hogy még mindig nem ismerik őket elegen, pedig ők a mai modern rock császárai. Minden egyes lemezükön a lehető legzsenibb módon csempészik bele az újabbnál újabb elemeket számaikba, ezáltal az általuk képviselt zenei paletta gyakorlatilag végtelen: ugyanúgy léteznek keményebb hangzású, szellemes gitárjátékú dalok, mint diszkószámok is. Beismerem, azért annyira nem vagyok oda meg vissza a Muse-ért, de fel bírom fogni, hogy amit művelnek, az egyszerűen forradalmi, és emiatt ők a legjobb angol zenészek. 2006 után itt a meglepetés Resistance...

Azért meglepi, mert sokáig úgy volt, hogy év végén jön ki a lemez, de aztán hamarabb készen lettek vele. Az elismertségükkel kapcsolatban még annyit, hogy teljesen meglepődtem a tényen: még nincsen Grammy díjuk. De még csak jelölésük sem. Pedig már kaptak Kerrang-ot, EMA-t, BRIT Awards-on is nyertek már legjobb élő fellépés díjakat, de Grammy még semmi. Hogy ezután változni fog-e a helyzet, az majd kiderül írományomból, ahogy az is, hogy jól tették-e, hogy felrepültek az űrbe.

Sokak szerint a Black Holes & Revelation-nel a Muse már annyira emberfelettit alkotott, hogy még a Radiohead-et is simán pipálták. Azért ezzel simán szembeszállnék (In Rainbows-t nem lehet felülmúlni), de van benne valami, hogy a zeneírás egy új dimenzióját nyitották meg, mégha nem vagyok elalélva attól a korongtól. Ugyanis az én személyes kedvencem az Absolution nevű lemez, amin azért eléggé fasza számok vannak, például a Stockholm Syndrome, ami a 21. század egyik legjobb száma, amit élőben valaha eljátszottak (HAARP-os fellépés elvileg). Visszatérve a BH&R-re: ezen a lemezen már a zenei kísérletezgetés ezer formája megnyilvánult, ennek eredményei lettek a popposabb, progresszívabb rockszámok. Most a Muse arra válalkozott, hogy az új korongját Orwell 1984-éhez idealizálja, és e köré építi fel, ezáltal futurisztikusabb hangzást adva a Resistance-nak, és persze továbbra is megtartva a Muse jó öreg (?) szokásait.

Azonban a kezdés egy kicsit halovány, mert kezdőszámnak berakták az első kislemezdalt, az Uprising-ot, amelynek ugyan intrója betartja a space rock-ot, de ez így akkor se hangzik olyan jó bevezetésnek. Olyan koffeinmentes az egész, azt hiszi ilyenkor az ember, hogy csúnyán az arcába taposva kezdik el a kivételes lemezt. Tisztelt Muse, egy erőteljesebb, hangosabb kezdést elvártunk volna. Ehelyett kaptunk egy slágeres darabot, ami azért nem ér fel a régi Muse számok szintjéhez, de kb. tartja magát. A gitár azért nem rossz. Klip majd lent lesz, na, az tetszetős. =D

De emberek, szenvedjétek végig ezt a számot, mert utána mindenki megkapja azt, amit eddig is várt. Még mielőtt írnék bármit is, ezt felvázolom nektek: tehát gondolom mindenki azokat a bandákat kedveli, akik ha ígérnek valamit, és utána fejünkben elképzeljük azt a bizonyos valamit (a hangzásra gondolok legfőbképpen), akkor a megjelenés napján szinte ugyanazt kapják vissza. Ekkor az embernek az örömhormonjai (ha vannajk ilyenek XD) rajzani kezdenek, és elégedetten mondja: "Ezt vártuk, és süllyedt!". Tehát nem fantasztikus érzés, ha azt hallgatja az ember, amire a leginkább számított? De. A Resistance erre hajaz leginkább: ha nem is 100%-osan, de mondjuk "nyolcvanszázalékosan" pozitívan csalódtam.

Akkor nézzük a lemez többi részét: a címadó Resistance nóta kezdete nagyon "progresszív", utána az egész szám pörgős, olyan mjúzos. Ezért az egyik kedvencem. Slágeres, amennyire ez jellemző a szigetországi muzsikákra, de közben nem gáz hallgatni, mert ez telitalálat szakmai füllel is. A futurisztikus hangvétel "popposabb" ágát képviseli az Undisclosed Desires, aminek mintha alkotórészeit már hallottam volna régebbi slágerekben, de mindegy. Nem rokkos, de nem is rossz. A Guilding Light hangzása inkább dicsőbb, bár ennél vannak erősebb számok is. Két nagy kedvencem az Unnatural Selection és az MK Ultra. Na, itt játszik be leginkább az előző bejegyzésben említett dolgok: úgymond "számok, amiker már megálmodtam" (vagyis dejavu). Nagyon ötletesek, az MK Ultra pedig ügyesen keverik a spacedisco-t az alternatív rock-kal. Hiába. Muse. A név kötelez. Amúgy azt nem mondhatnám, hogy lenne egy olyan szám is, amit rossz halgatni. Összhatásuk igenis kellemes, jól esik a fülnek, mégha néha hangosak azok a gitárok.

Plusz pirospont, hogy a számokba néha olyan böszmenagy zenei sémákat illesztenek: az egyik számban történetesen van egy-két olyan momentum, amiben van egy ilyen egyiptomias hangzású periódus is (ez a United States of Eurasia). De ebben a számban van ilyen "klasszicista" rész is. Őrület. Más számokban pedig zongora is közbejátszik, vagy éppen orgona, de többször besegítenek a szimfónikusok is. Külön örülök annak is, hogy Matthew hangja még mindig nem mélyedett, ugyanis a Muse egyik stílusjegye szerintem a vékonyabb, "rinyálósabb" hang, ami még hangos is. Zene nélkül biztos rettenetes lenne, de így szuper.

És most jöjjön egy külön szekció a nagy értékelések előtt, mégpedig a szekció, ami a szimfóniáról regél nektek.

Nem az a szám, amit úgy igazából szélesebb célcsoportnak szántak. Nem egy slágerdal, hanem egy viszonylag komolyabban megszerkesztett szerzemény. Az egésznek a vázát egy scifisebb zongorajáték adja, ami az egész "művet" átkíséri. Tehát az Exogenesis három részes: Overture, Cross-Pollination és Redemption. Az igaz, hogy a zongora majd csak a második résznél kezdődik. Az egész vonósokkal kezdődik, és így a megnyújott hegedűhangokkal az első rész inkább elvontabb egy kicsit. Egyértelműen a második rész a legjobb: a zongora az elején és közben a kórus nagyon jól hangzik, aztán a dal közepén az egész átvált szomorkásabb hangulatra, majd ebből egy olyan Muse-os zúzás keletkezik, ami persze "elegáns", ha szabad ezt a szót használni. Tehát itt nyeri el értelmét az egész lemez szerintem. Nem a leghangosabb szám, de a legjobban körített, ez nem vitás. Az utolsó rész is továbbviszi a zongorajátékot, és halkabban, visszavonotabban fejezi be a Resistance-t. Az egész Exogenesis szerintem bármelyik filmben megállná a helyét, legalább is a cél, hogy scifi-zenét írjanak, teljes mértékben sikerült. Nagyon hallgatható az Exogenesis.

Mit kaptunk? Megkaptuk a Muse következő fejezetét, ami megint máshogy közelíti meg a new prog-ot. A szokásos Muse-momentumok még ma is hasítanak. A körítés, amit mellé szántak, pedig ha nem is teljesen, de szerintem célba talált, ígyhát nem mondhatjuk, hogy a Muse csak egy biztonsági munkát végzett. A lemez szimfónikusabb hatása is normálisan átjön. Nem minden szám talál célba, de egy biztos: egyediek. Ahogy a Muse is egyedi. Igaz, szerintem ez az album még nem biztosítja a halhatatlanságukat, de még egy párszor biztosan lehet rá hivatkozni. Sokan még ilyet nemigen csináltak, de ők igen, és ötösalára sikerült is nekik. Nagy slágereket úgyse fogunk sohase említeni a Resistance-ről, de nem azért, mert nem tetszenek... sőt, tetszenek. Ezek alapján a kezdeti hét pontomat lazán felviszem egy 8/10-re. Mennyi díjat fognak ezzel nyerni? Mert hogy ez a korong élőbe nemhogy üthet, de mérgezhet is. Pozitív hatással.

Tracklist:

1. Uprising
2. Resistance
3. Undisclosed Desires
4. United States of Eurasia (+Collateral Damage)
5. Guiding Light
6. Unnatural Selection
7. MK Ultra
8. I Belong to You (+Mon Coeur S’oUVRE A Ta Voix)
9. Exogenesis : Symphony Part I (Overture)
10. Exogenesis : Symphony Part II (Cross Pollination)
11. Exogenesis : Symphony Part III (Redemption)

Muse - Uprising