MusiX

Egy íromány egy albumról, és egy szerző, aki szinte semmit se tud kezdeni egy olyan zenei stílussal, amiről csak ennyi a véleménye: nem szereti és nem hallgatja.

Nos, én csakis kizárólag hallásra és egy szám erejéig vagyok kapcsolatban a Sonata Arctica-val. Az az egy szám a Wolf and Raven, de az viszont tényleg nem rossz, igaz, én csak az eleje miatt szeretem. De kibaszottul. Sja mindössze ennyit tudok felhozni a Sonata Arcticaról, semmi mást. Talán még annyit, hogy finnek, és a power metál műfaját képviselik. Na éppen ezaz, a power metált se szeretem. Számomra sohase volt kedvelhető az a műfaj, ami halmozza a fantasy-giccseket, és ráadásul sokszor igénytelen módon próbálják feltálalni a lágyabb, természetesebb, szimfónikusabb dallamokat az értelmetlen zúzdáldával. De vajon most ilyen lett a Days Of Grays is?

Ajj, az eleje nem. A nyitószámnál, az Everything Fades to Gray-nél, még olyan kellemes hangok csapkodták fülemet. Gyönyörűek voltak a hegedűk, csellók, miegymás. De aztán jön a többi szám, amik már mind power metálosak, és ennyi. Egy emlékezetes momentum se maradt meg a Days Of Grays-ről. Szomorú, nem? Mostmár végleg feladom a power metált, nem nekem való. Az a legszomorúbb, hogy a progresszív metált viszont szeretem, de ez a lemez most talán abban volt a leggyengébb, mármint semmi progresszív se volt a korongon. Akkor még tudnám díjazni a lemezt. De nem: az unalomig ismert, monoton fantasy dumákat, farkasokat, satöbbiket mind megkapjuk újra, néha nagyjából hallgatható tálalásban, néha viszont már hajtépett állapotban. Kész. Az intrón kívül semmi mást se jegyeztem meg.

Tehát ahogy írtam, kiemelt szerepet kapnak a szimfónikusok. A vonósok által játszott dallamok egyszerűen gyönyörűek. Én az ilyeneket mindig is díjaztam, és ez most sincs másképp. A gitárokról már megvolt a véleményem, talán még annyival egészíteném ki az egészet, hogy néha-néha van egypár jó szóló, de ezek is inkább csak random lefogások szerintem. Az énekes szódával elmegy: semmi más, mint egy fantasygeek operaénekes, átlagos hanggal. Egy énekes csaj még megjelenik 10-20 másodperc erejéig a második számban, a Deathaurában. Na, annak a számnak az eleje is még olyan szépen indul. Aztán "elcsúful", de úgy lesz csúnya, hogy még talán ez a lemez másik hallgatható száma. Kár. Ráadásul az intrónak még van egy full version változata, énekessel és gitárokkal, de az már kevésbé tetszett nekem.

Így, rövid eszmefuttatás után mennyire jön be nekem a power metál? Semennyire. Egyszerűen ha egy festményben is megjelenne, akkor illetném az egészet a "csúnya" szóval. Mert zenére nem lehet azt mondani, hogy csúnya, mert ez csak egy audiális fogalom. Na, nem ez a lényeg.

Amúgy érdekes, mert az Apocalypticában is vannak vonósok, dobok és gitárok egyaránt, és az nekem nagyon is tetszik. De ez nem. Progresszív rockot is szeretem, pl. ott van a Dream Theater, Protest The Hero, After Crying... mégis úgy vagyok a Sonata Artcicával, hogy ez nemigen jó. Pedig olyan szép dallamok vannak benne néha-néha. De ez a power vacakság elrontja az egészet. Pontot nagyon nehezen tudnék adni ennek. Megintcsak egy nem hallgathatatlan anyagról van szó, csak egy "nemátjövősről". Vagyis ez egy hibrid 4.5/10 lesz. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy ez egy marhára szubjektív írás, ez a hátránya annak, hogy egyedüli szerző vagyok MusiX-on. Tehát csakis a műfaj legnagyobb kedvelőinek ajánlhatom.

Borító viszont üt-vág, magyarul: jó.