Annyit mindenféleképpen tudni kell lapozás előtt, hogy ez a kritika már 3-4 napja megíródott, és továbbításra került a sor, aminek a címzettjei a B-oldal emberei lettek. Persze esélyem sincsen, mert ez az eddigi legszarabb írásom. Túlságosan hamar írtam meg, és ráadásul egy olyan stílusban, ami nem jellemző rám. Ratyi lett az egész. Szégyelhetném, de inkább bevállalom: az eredeti írást kapjátok meg, mert tehetségtelenségemtől függetlenül minden benne van, ami elmondja: az AiC igenis visszatért! Tehát íme az íromány, cenzúrák nélkül (na rendben, annyira nem rémes...).

Sokkal több tiszteletet Jerry Cantrellnek! Igazságtalanul bánik vele ez az egész világ. Míg ilyen hatalmas gitárosoknak - mint Joe Satriani és Tom Morello – szűnni nem akaró vastaps jár még akkor is, ha csak szimplán improvizál egy drop-C skálát, addig Cantrell felelős egy világhírű grunge banda teljes hangzásvilágáért, kezdve a dupla vokáltól a domináló, kulcsfontosságú, elnyomott riffekig. Így szavakba öntve ez senkinek se hat fantasztikusnak. Ezt át kell érezni. Az egész AiC-világ úgy működik, ha a dolgok mögé látsz, és észreveszed ezeket az apró, ámde utánozhatatlan momentumokat. Méltán volt népszerű a 90-es években a banda. Aztán elmúlt a grunge-láz, az Alice érdektelen lett, és a kultikus banda jövője akkor vált kétessé, amikor Layne Staley énekest holtan találták lakásában, 2002-ben. Ki gondolta volna akkor, hogy a banda még el fog érni egy újabb nagy sikert, és megjegyzem: megérdemelten. Nagyon is megérdemelten! 2005-ben kezdett el munkálkodni ismét Cantrell és csapata, és nem sokkal a comeback után megtalálták Staley helyettesét, William Du Vall-t. Így érkeztünk 2009-hez és a banda reneszánszához.

Nem titkolózok, úgysincs értelme: a lemez az én szememben tarolt. Nem gondoltam volna, hogy a srácok vissza tudják hozni a régi hangzást, ami miatt a banda az volt a 90-es években, ami. Ezért a legfőbb szempont itt most maga az utazás, amivé lett a lemez. Az experience. Ebben kurva erős lett a ’Black Gives Way to Blue’.

Megint beszéljünk Cantrell-ről. Ha egy olyan embert kerestek, akinek meg tudjátok köszönni ezt a fajta utazást, na, ez az ember pontosan ő. Gyakorlatilag az a feladat jutott neki, hogy szedje össze újra a bagázst és hegesszen velük egy olyan korongot, ami kellő újdonságot tartalmaz, de olyan elemekben sem szűkölködik, amelyek miatt volt a bandának grunge múltja is. Muszáj megemlíteni, hogy gyakorlatilag az egész lemezt ő írta, mindössze két számnál segédkezett a banda többi része is. És mit tett le az asztalra, teljesen egyedül? A ’Black Gives Way to Blue’-t, ami röviden nem más, mint a banda újévezredes sikere a múlt évezred módszerével. A hangzás a régi: DuVall egészen tehetséges, igaz, azért olyan hangsúlyos szerepet nem kapott, mint Staley anno. A dupla vokál - ami nem más, mint Cantrell és DuVall áthangolt közös éneklése – úgy működik, mint régen, a már-már védett gitárjáték is az alapokra hajlamoz, és e sok-sok apróság egyvelege visszahozza az AiC-t a csend sírjából. Nagyon is emelkedett hangvételű az egész lemez, de végig kíséri az az összetéveszthetetlen „lazaság”, ami a grunge védjegye. Egy szóban összefoglalva a banda teljesítményét a korongon: zseniális!

Rendben, egy pár szó a lemez érdemleges momentumairól. A zászlóshajó egyértelműen három szóból áll: ’Check My Brain’. Talán a banda történelmének eddigi legfontosabb száma, ha nem is a legjobb. Már Grammy-re is jelölték, bízhatnak a sikerben. Hangos, odavágós szám, olyan dögös alapokkal, amiért ez a lemez gyakorlatilag időutazásnak is tekinthető. Sokkal nagyobb zúzás a ’A Looking In View’, sőt, még hosszú is. A lemez kezdése, az ’All Secrets Known’ is egy zseniális szám, gyakorlatilag ez a szám mutatja be az album egészét, stílusát. Talán egyedül ez az egy hiba van a korongban: a ’Black Gives Way to Blue’ nagy része ebben az emelkedett grunge stílusban telik, kevés a kitérő, mint pl. ’Your Decision’, vagy a címadó záró szám, Elton John vendégszereplésével zongorán. De ez baj, ha ez a fajta monoton hangzás kibaszott jól szól? Ugye hogy nem? Mindenképpen szólni kell az ’Acid Bubble’-ről, az a hangulatváltás kegyetlen jó a szám közepén. Ami gyenge volt, az a Private Hell, nekem az ilyen visszhangos számok nem jönnek be.

Eléggé szubjektív nyáltenger lett ez, de nem baj. Végül is nekem is lehetnek instant klasszikus kedvenceim, nemde? Úgyis manapság sok a szar lemez. Azért a 10 pont nincs meg, így hát marad a 9/10 legfelsőbb rétege (amolyan kilenc és félnek tekinthető). Most annak kellene következnie, hogy Jerry Cantrell bevonul egy rohadt nagy terembe, benne több száz legendás zenésszel, és át kellene neki adni egy életműdíjat. Lehet, hogy azért nem kapott még, mert fiatal lenne ehhez (43 éves). Azonban ennek muszáj lesz egyszer bekövetkeznie…