MusiX

Ezer sebből vérzik, közben annyira tökéletes...

Látszódik, hogy Corey Taylor már idegbajt kapott a Slipknot agresszív életvitelétől, ezért felvett egy kibaszott menő kalapot és úgy döntött, hogy márpedig a Stone Sour mindent egy lapra tesz. Amit feltett, az egy olyan album, ami csöpög pancsol a mainstream-álom tengerében, közben maga a banda mintha semmit se változott volna, és folytatja azt az irányt, amit a Com Whatever May-nél felvettek, igen helyes módon. A producer maradt (a hangzásból is sejthettük), tagcsere sem történt, és igaz, szerintem nem töltöttek egy évnél többet a stúdióban, mégsem hangzik elhamarkodott munkának. Ráadásul kurva nagy profikkal van dolgunk. Akkor miért is van okunk panaszra?

Mert iszonyat, hogy slágergyanús, lágy, olykor-olykor már rádióbarát irányokba terelődik az irány. Rendben, ez eddig is jellemző volt a Stone Sour-ra, de emberek, ennyire nem! Erre szerintem már példa volt a Say You'll Haunt Me is, de ott még nem panaszkodtam, gondoltam: rendben, kellett egy gyerekbarát dal is, és valljuk be, annyira nem rossz, főleg, hogy az albumon a teljes változat már egy szólóval is gazdagodhatott. A Mission Statement zúzása késztetett bocsánatkérésre. Most mégis kapunk mindkettőből, de akkor is, a nagy zúzás nem olyan fontos.

És nem az, hogy kaptunk volna egy új Through Glass-t, ami (bevállalom) az évtized egyik legjobban eltalált popszáma, ha nevezhető annak. Az album egy része lágy elmerengés, ami oké, jól hangzik, de nem gondoltam volna, hogy erre most ekkora hangsúlyt fognak fektetni. De ami megmenti az egészet, az a felülmúlhatatlan Corey-féle danolászás, és a még ekkor is erőteljes hangja. Na, a rinyálás lényege csak annyi lenne, hogy... na, azért... értitek. Csak másra számítottam, és ez így meglepett, és még tán egy "kicsit" negatív is voltam. Most kritizáltam a lemez "hangerejét", most kerüljön terítékre maga a szám

Merthogy mindettől függetlenül azért kitettek magukért a srácok és, ha kenyér nélkül is fogyasztható, de egész ügyesen átgondolt lemezt tettek le az asztalra, ami még, ha  a szokásosnál kevesebb helyen is, de még mindig überelhetetlen Stone Sour: hihetetlen jól eltalált dallamok (ez persze mindehol) és persze (néhol) zúzás. Jim Root fantasztikus gitáros, imádom, ahogy el bírja különíteni a Slipknot és a Stone Sour hangzást egymástól, mialatt a saját hangzása megmarad. Minden tiszteletem. A szólók a helyükön vannak, minden oké. A dob most különösen tetszik. Nem tudom miért fogott meg, de akármilyen

A Digital eleje még talán ismerős volt másik számból, mintha feldogloztak volna valamit, miközben "stonesour-osították". De csak az alaptéma... esküszöm már hallottam valahol. Amúgy a zúzós számok maradtak olyanok, mint régen, tehát bárki belémköthet, hogy "ezeket a halkabb számokat fikázod, közben meg a zúzás ugyanolyan iparos munka". Ez azért így nem igaz... Ja, igen, ahol nem pörgős rockot kapunk, ott a hiányt a banda sejtelmességgel kompenzálja. Legalábbis szerintem, ez persze lehet máshogy, mindenkinek mást jelenthet egy dal.

Ez még mindig egy jobb lemez, vagyis ahogy kezdte a banda, ahhoz képest jobb, mert megtalálták végleg a hangukat, amely jól áll nekik. Nem is tudom, hogy gondolhattam azt, hogy az előző lemezt felülmúlhatják. Igaz, a kritika nagy része csak a nyavajgásomból állt, de azért panaszra nem lehet okunk, mert az idei anyagokhoz még mindig egy jól összerakott egy cuccot kaptunk, nem túl nagy változásokkal, de legalább egységes hangzással. És persze mindig meg kell jegyeznem, hogy más bandákhoz képest még nem is viszonyítottam az albumot... mert azokhoz képest persze minőségi anyag. Csak azt nem tudom, hogy erre hogy fogok ráfüggni ennyi jó Stone Sour-szám után, mert a szavatosság eddig nekem gyenge.

Annyira nem adnék most pontot, de nem úszhatom meg. Még hallgattam egy jó pár idei lemezt, és azok meg sem ütik ezt a szintet, pedig sokkal többet vártam azoktól is (most nem sorolnék). Modern rock cucc, a "modern" fogalom minden előnyével és hátrányával, kitűnő zenészekkel, merész "mostmár mindenki ismerni fog"-szerű álmokkal, de a helyzethez képest viszonylag korrekt megoldással. Kibaszott gyenge 8/10, ami már akkora hét lenne, ha nem lenne ekkora szívem. Marhára megéri, hogy meghallgasd, mert nagyon sokaknak totálisan bejöhet ez a lírai oldal, vagy mi.

Párszor már tudatosíthattam bennetek, hogy kurvára szélsőséges egy kritikus vagyok, ki sem lehet rajtam igazodni, fúj, ne is olvassatok, protestáljatok a blog ellen... :]

Ja és utóirat: az album persze az album legdurvább riffjével zár a "Threadbare" számban... már ezért is oké lesz a 8.