Ha eddig nem feleltem meg a lassabb rock rajongóinak, hát most tessék... Még mielőtt tovább lapoztok: próbálom nem modern fejjel felfogni az albumot, de nem megyek el amellett, hogy a lemez ma is ütőképes-e. Bár ez egy 22 éves kiadványnál egy kicsit nehezebb.
Már az elején tisztességtelen leszek: ez a borító nagyon melléfogás. Tudom, hogy van egy másik borító is, az a terjedtebb, de nekem szerencsétlennek ez jutott. Bár szerintem ez volt az eredeti, a másik meg a re-issue, sajna erre nem sikerült rájönnöm, és őszintén szólva: ez nem is olyan fontos dolog egy olyan albumnál, ami a Rolling Stones magazin szerint minden idők 26. legjobb lemeze.. Sőt, a CCM magazin a hatodiknak választotta. Az pedig csak a jéghegy csúcsa, hogy a Channel 4 másodiknak (!). Ha pedig nem érdekelnek a kritikusok, akkor hagyd el az oldalt akkor hivatkozhatsz a több mint 25 millió eladott példányra. Ne vitás, ez volt az ír formáció reneszánsza. Na de jogosan? Kiderül...
Bevallom, sohase voltam nagy U2 fan. Szeretem a számait, nem azzal volt a baj, de nem hallgattam őket mániákusan. Tudtam mindig is, hogy illik ismerni a bandát, meg a legtöbb slágert. Egyértelmű kedvencem a One (még a feldolgozás is), valamint fantasztikus számnak tartom a Green Day-jel közösen előadott "The Saints Are Coming"-ot is. De valami mindig is eljutott a tudatomig: ma már csak úgy bírják megtartani az emberi tudatban a U2-t, hogy a vezér, Bono, jótékony tetteit minden egyes alkalommal elmondják. De ez engem nem is zavar, legalább segítőkész is, és látszódik is róla, hogy teljes luxusban él. Ez a lemez még az ezelőtti időszakban jelent meg. Le is rí róla, hogy nem a megélhetőség érdekében megírt lemez. Ez inkább a legjobb akart lenni, és a legtöbbek szerint ez sikerült is. De mi van velem, aki inkább a mai U2-n nőtt fel? Nekem bejön ez a lemez? Akinek a tudatában a pörgősebb, rockosabb U2 van jelen, az miként fog egyetérteni a ténnyel, miszerint ez egy klasszikus? Megmondom: engem nem kellett meggyőzni.
Tudtam, hogy van ez a lemez, de még egyszer sem hallgattam meg. Ott volt mindig is a hifi mellett, de nem akartam meghallgatni, mert nem vagyok rajongó. Aztán eszembe jutott, hogy ez a lemez az általános alapműveltség egyik meghatározó része, tehát be is raktam a saját lemezlejátszómban, és meghallgattam a feléig. Anyám, ugyanazokat a U2 elemeket fedeztem fel, amiket ma néha hallani lehet a banda néhány számában. Ekkor fogtam fel, hogy ez az egyik kiadvány, ami meghatározza a U2 alappilléreit. Azonban dolgom akadt, és befejeztem a hallgatást. És nem sajnálom. Miért? Mert meg tudtam újra hallgatni az elejétől.
És második alkalommal már dúdoltam az első számot. Valami fantasztikus. Emiatt nem mondtam azt, hogy a U2 "nyál" zenét játszik. Lehet, hogy más bandáktól ezt nem tudnám elviselni, de ők tudják, hogy ezt hogyan kell előadni. A gitár sehol sem nehéz, sőt, a U2-ra sohase volt jellemző a bonyolult gitárjáték. 3-4 éves gitártudással el lehet ezt játszani. itt inkább arról van szó, hogy hány éves tudással lehet ilyen dallamokat megírni. Zseniális. Néha már olyan könnyedebben futurisztikus, ha szabad ezzel a szóval jellemezni egy könnyedebb rockot játszó bandát. És ahol keményebben játszanak, az sem durva, hanem inkább kiváló: a "Bullet the Blue Sky" például a lemez egyik csúcspontja, habár sohase lett single, a banda szinte minden koncerten játsza. Bono hangját nem tudtam elviselni életem valamelyik szakaszában, de ezen a lemezen bebizonyítja, hogy nem szabad őt leírni, és nem érdemes csak a kiadásai miatt megemlíteni.
Megemlítettem, hogy itt nem játszani kell, hanem zenét írni. Okos dolog ez, mert aki jól játszik, az csak lejátsza azt, amit elé raknak, de azt is jelentheti, hogy nincs kreativitása. A U2-nak ekkor volt. És mintha azt vettem volna észre, hogy ma is ebből az ötletforrásból táplálkoznának. Ezt persze nem lenne szabad, de szerencsére a mai U2 zenére inkább a pörgés a jellemző. A Joshua Tree a lassú U2 zene védjegye. Régen ebben voltak zseniálisak, ma meg inkább a Vertigo-féle számit kajáljuk. Nagyon bírom, hogy ezek a lassú számok, és körülbelül az egész Joshua Tree, szinte a fellegekbe emelnek, mert a gitár olyan mesteri, és a dob nem kemény, de ehhez a zenéhez illő. Az aláfestés (effektek, vonósok) és Bono hangja pedig úgy körbezárja az egészet.
A nyitószámok zseniálisak, a refrén egy kicsit hangosabb, de tartja a lassú U2-t. Az említett pörgős szám pedig felébreszt a kellemes álomból, és a kellemes való világba kalauzol. Érdekes, mert aztán megint 2 légiesebbszám hangzik el, aztán pedig megint a banda olyan (viszonylag) gyorsabb számai, amik máig is sikeresek: In God's Country, One Tree Hill. A záró számokban viszont pedig mintha azt érezném, hoy mégegyszer összesűrítik azokat az elemeket, amiket az albumról illik tudni. Azonban szerintem az Exit című számnak nem az utolsóelőttinek kellett volna lennie, mert a Mothers of the Depressed. Azt is észrevettem, hogy mintha több szám ugyanabból az alapból táplálkozott volna, de én ezt nem bánom. Minek gondoljak olyan kellemetlenségekre, amik igazából nem is zavartak, mert ettől függetlenül tetszettek a számok. Egyedül tényleg csak az utolsó szám zavart, de felfoghatom az egészet logikusnak is, mert egy kicsit hasonlít az utolsó szám a nyitó "Where The Streets Have No Name"-re. Persze a nyitószám erősebb, ahogy már, mondtam, hogy olyan könnyed a bevezetés, hogy szinte már erős.
Tehát a lemez a dallamos, lassúcskább U2 hírnöke, de persze olyan pögrős, rockos elemeket tartalmaz, amik nem szenderítenek minket mély alvásba. Úgymond: ébren álmodunk. Hibának persze felhozhatnám azt, hogy néha annyira ugyanolyan a U2 a mai napokig, de ez először is annyira nem igaz, csak részben, másrészt még ekkor is volt miről mintázni a lemezt (bár igaz, mintha a War című lemez is emiatt lenne legendás, bár nem az jelentette a totális fellendülést... majd azt is meghallgatom). Most szememre hányhatjátok azt, hogy a többzsilliárd pozitív vélemény befolyással volt rám,de ha egyszer ezek a vélemények igazak. Ezek után azt megértem, hogy valaki nem szereti a U2-t, mert ma nem játszanak jó zenét, de nekem azt senki se mondhatja, hogy ez a lemez rossz. Nem kell imádni, nem várom el senkitől sem, de illik ismerni, mert ez a lemez legenda. És nem azért, mert sokat adtak el belőle. Hanem azért, mert kiváló. Igaz, kevésbé pörgős, mint a mai zenék, és sajnálatos módon ma már nem bírna egy ilyen muzsika teret hódítani magának. És ez izsonyú nagy otrombaság. Ha egy ilyen lassabb zene ennyire kreatív, akkor ennek mindenféleképpen el kell jutnia minden élő formához. Zeneileg totálisan megérdemli a 10/10-et, és most ne úgy nézzétek a pontszámot, hogy beálltam azok sorába, akik nem mernek szembeszállni az árral. Túlságosan is divat lett az eredeti letolása. Valaki ne azért mondjon ellent, hogy faszagyerek legyen. Hozzon fel jogos érveket valami ellen, és ha igényesen meg tudja őket fogalmazni, akkor mondhat bármit. Szerintem viszont a Joshua Tree ellen nehéz kontrákat gyűjteni. Na jó, talán egy: ez a borító. De akkor vedd meg a másik fajtát. :) Lehet, hogy nem tartottam be a kritika elején megígért szempontokat. De nem is bánom. It makes no sense. It's just perfect.
Nem videót linkelek, hanem az egész anyagot Deezerről. Nem lehet csak egy számot meghallgatni róla, az összhatás csak így tud érvényesülni. Csak kattints a lent látható borítóra és hallgasd meg az egyik legjobb lemezt.
Utolsó kommentek