Sok helyen nem vizsgázott jól az album. Ekkora volt a fájdalom?

Ezeket a bandákat hívom divatrocknak. Ez számomra egy olyan fogalom, amit ha keresztre feszítenének, se tudnám, milyen okkal használom. Ez egy annyira tág fogalom... tehát biztos értitek. Nem? Felejtsétek el. A Breaking Benjamin egy (manapság oly divatos) post-grunge banda, de inkább illessük az alternatív rock jelzővel. Számomra a Breaking Benjamin jelentette mindig a "kicsi, de biztos hozamot": albumról albumra, számról számra, semmi sokkoló újdonsággal sem állnak elő, de a zenéjük valahogy mindig is hallgatható volt. Diary of Jane, Breath, Sooner or Later... kellemes full-alap riffek, elektronikusabb hangzás, olykor-olykor durvulás. Semmi extra, de valahogy üdítő. Most is?

Nem akarom a végéig nyújtani, tehát a válasz: so-so. Ahogy írtam, zeneileg nem nyújtanak újdonságot, és most sem tettek máshogy. Vagyis elkészült a sorlemez. Na igen, megvan! Ha egy szóval is lehetne illetni a divatbandákat, na az a sorlemez. És ebben már benne van például a kisebb rizikó. Slágeres dallamok, és minden más olyan "falat", amivel lehet vakítani a parasztokat népet.Tehát ha röviden és tömören akarom összefoglalni az albumot: én is paraszt nép? lettem.

Kezdődik az egész egy hangsúlyosabb számmal, a Fade Away. Ez a hangosabb Benjamin. Aztán jön a kislemezes I Will Not Bow, ami már megjelenésekor tetszett nekem. Adurvább darabok között van még a Hopeless (igaz, kevésbé), a Lights Out, és még talán az Into The Nothing. Közös jellemzőik: volume magasabbra van állítva, hörögnek is bennük, nem tudnál semmi kiemelkedőt se mondani róluk, de tetszetősek. Nem örök kedvencek, nem legendák. Csak jók. Dear Agony című névadó dal. Egyszerűen érzem, hogy most egy lassabb szám lesz a következő single, és úgyis ezt fogják választani. De én nem ezt akarom. Mindegy. Lassú szám még az Anthem of the Angels. Ez se olyan jó. Tehát most a Benjamin nem alkotott kiemelkedőt halkabb dalokban, tehát a lemez egyik fele nem olyan jó.

De a másik fele viszont igenis jó lett. Jól eltalálták az arányokat: nem is olyan slágeres, nem is olyan kemény, de dallamosak, és ráadásul megtartják post-grunge jellegüket. Kapunk egy kevés gitárszólót is, de nem kell oda-vissza rohanni értük. A lényeg a riffekben van, ugyanis a BB már évek óta bízhat azokban, ettől lesznek olyan elviselhetőek a számaik. Mondom: nem bonyolult, de van bennük valami.

Azért kár, hogy két irányban próbál mozogni a lemez, és ez legtöbbször azért nem vezet jó irányba. Igaz, egy hangnem képviselése monotonitást von maga után, de kérem szépen: ha azt remekül művelik, akkor azzal nincsen gond. Azért nem drasztikus a helyzet, egyszerűen nem tetszettek a halkabb számok, és ezek miatt nemigen akarom eltaposni a Dear Agony-t. De lehet, hogy muszáj lesz, mert a befejezés nem lett valami megragadó. Bár ez mindenhol így van, itt kifejezetten sokat segített volna szegény Benjaminékon.

Na, nem egy rossz album, bár lehet, hogy lassacskán kezd kimerülni a post-grunge, mint olyan. Egyszer mindenféleképpen végig lehet hallgatni, aztán akinek tetszik, annak tetszik. Ahogy mondtam, a hangos számok jobbak. Kifejezetten.

De gondoljunk bele: nem uncsi már? Nem nagyon, de azért újításokat is várnánk néha. Így gyenge 7 helyett betonbiztos 6/10, tehát közepes. Nem leoltás akart ez lenni, egyszerűen ez így ennyit ér. Ez egy ilyen banda: hallgatni lehet, de megváltást nem kell tőlük várni. Ennyi.

Tracklist:

Videókliphez lusta vagyok. Már egyébként is postoltam valamikor az I Will Not Bow-t.