MusiX

Jack Jack, KFC edition. Avagy wilkommen zum Amerika.

Még nagyobb all-star team, mint a Jack Jack, olyan nagy nevekkel, mint Sammy Hagar énekes (ex-Van Halen), Michael Anthony basszer (úgyszint Van Halen), Chad Smith dobos (RHCP!), és a legnagyobb húzónév maga Joe Satriani mester. A Van Halenes csávókat csak névre ismerem, de Chad és Satriani számomra mindig is példaképek voltak a rock zenei palettán. Megvan a maga stílusuk, és még jó is az, amit ők művelnek. Tehát nyílván mindenki azt gondolja ilyenkor, hogy még a lemezt se kell meghallgatni, és hallgatás nélkül lehetne írni egy nyalizós kritikát, aztán a nép úgyis beveszi az egészet. Hát én ezt nem engedhetem meg magamnak, én tissztességes ember vagyok.

Hogy is mondjam... ennyire unalmas albumot ritkán szoktam hallgatni. Asszem bejött a szindróma, miszerint itt van négy bazinagy veterán, aztán elő kell venni azokat a jó kis sémákat, amiket már 30 éve betanultam, egyiket játszam le az elejéről, másikat fordítsam meg, aztán vegyük fel a dobot, improvizáljunk szólókat és... kész. Kész az all-star team legújabb kiadványa, lehet puszilni befele. Nyílván milliós tömegeket fog megmozgatni... állj. Nem! Ez mindig úgy van, hogy hiába zenélnek együtt nagy nevek, a saját anyjaik nem tudják, hogy itt szuperprodukció van készülőben. De bittos jó az, hiszen Szátriáni Jocihoz ellátogatott a kis Mihály meg Csed, és még a kis Samut is elengedték a szülei, aki már a fürdőkádban is szimfóniákat gügyizett. Zenéltek egyet, aztán eladták jó kis pénzért.

Nem nyújtott nagy extrákat az album, bevetette a régi jó trükköket, ami már nagyon fárasztó. Miért van az, hogy az ilyen klasszikus rákendrólt csak ilyen unalmasan lehet feldolgozni a 21. században? Egy valaminek viszont mindenki örüljön: Satriani legalább megdolgozott a pénzéért. Persze ilyenkor nem nehéz olyan számokat felvenni, amelyekre egy nyamvadt lélek se fog emlékezni két hét múlva, mert az is elég, ha másodpercenként lepengetünk 25 hangot (ez sajna tapasztalat). Chad játéka meg idegesített. Néha olyan kiállások voltak a dobban, hogy elvesztettem a fonalat, és kiestem a ritmusból. De a dob még elment. De mivel kimaradt a Van Halen az életemből, ezért nem jött be Sammy hangja sem. A basszusgitárt meg nem hallottam XĐ

Egy pozitívum: a kezdés nagyon erős volt azért. Az Avenida Revolution miatt akartam meghallgatni a lemezt. A számot még az MR2-n hallottam, és akkor nagyon szíven ütött. Fantasztikus. Kár, hogy utána már nem tetszett. Nem szenvedtem, csak unalmas volt, semmi új, olyan "tutirecept", ami kezd egy idő után monotonná válni. Mondom, egyedül Satriani gitárjátékaira tudok visszaemlékezni az egész lemez során.

Néhányan gondolhatnak most arra, hogy akkor miért tetszett a Jack Jack? Az más kategória. Egy kis poros országban, ahol már majd' száz éve azon síránkozunk, hogy nem férünk el, mert a szemét ******* meg ********** ellopták a taposnivalót, a Jack Jack kuriózumnak számít. És olyan zenészek vettek részt a felvételen, akiknek ez a fajta klaszikus rock ismeretlen volt. Ráadásul ott minden kiegyensúlyozott volt: odaillő dob, szerény, de nagyszerű gitárszólók, és sokkal, de sokkal jobb énekhang. Igen, tisztetetlen vagyok, de én is tevékenykedek néha-néha zenében (lassan már rakni kéne fel videót... :D), ezért érzem úgy, hogy mondhatok negatív dolgokat.

Tehát uncsi volt az album. Csak Satriani (meg néha Chad) érte meg a pénzét, de ez még csak egy fél banda, amiért fél pont jár, vagyis 5/10. Azért nem olyan büdös, mint a szennyes. Csak olyan monoton, mint a szennyes... Akinek morcos kedve van a mai pontok miatt, az fellélegezhet, mert ezeknél már csakis jobb dallamokat hallottam. Metalcore és experimental rajongók, vagyis a BFMV szívűek figyelem. Ez a ti időtök lesz!