Valójában csak azért írok a Slayer-ről, mert jobb lemezt készítettek, mint az a kurvaszar Megadeth. Nem mintha ez egy nagy feladat lett volna, csak gondolom, tisztességes lenne idén egy nem annyira elbaltázott thrash-lemezről is írni.
Amúgy a szokásos Slayer-zene, máramennyire én ismerem őket: dob-dob-dob, riff-riff-riff, szinte random vokál ("hörgőmondó"), de legalább tényleg jobbak, mint Dave Mustaine díszes csapata. Bár a Metallica Death Magnetic-jét nem veri kenterbe, annyira nem kell szégyenkeznie. Nincs semmi fantázia se a lemezben, de annyira még hozza a thrash-alapokat, hogy hallgatható unaloműző lehet bármely nagyobb metálarcnak. Igaz, egy csomó szám ugyanolyannak tűnik nekem (ezért nem emelek ki 1et sem), de ez a lemez nem arra való, hogy kedvencet találjak magamnak. Véletlenül beindítok egy számot, és legalább nem pause-olok. Külön dícséret néhány számkezdésért, azokat eléggé jól megcsinálták. Szóval az egésznek megvan az az elvárt alaphangulata, ami éppen arra, jó, hogy szórakoztassa a népet.
Ezekből következtetve legyen körülbelül 6/10. Se nem gyenge, se nem erős. Egy egészséges, nem világmegváltós hatpertíz. Nem éri meg lefikázni: ennyit tud, és ez most elég lesz nekem. Önszántamból nem hallgatnám újra, de ahogy mondtam: nem állítanám le.
Utolsó kommentek