Az év legjobban várt baglya.
Már azt hittük, hogy a Deftones véget ér Chi Cheng sajnálatos autóbalesetével. És habár a basszusgitáros még nem halt meg, de ez a masszív kóma nem sejtet sok jót, igaz, manapság egész pozitív életjeleket ad.
A banda eldöntötte, hogy hátrahagyja a Cheng-gel készülő Eros-t, és nekikezd egy vadiúj albumnak egy másik basszerral, Sergio Vega-val. Az album hamar elkészült, és néhányan azt érezhették, hogy a Deftones egy kurvára elhamarkodott lemezt tesz le az asztalra. És nem. Nem is titkolom tovább: engedjék meg, hogy bemutassam az év eddigi legerősebb lemezét.
Annak, aki már halgatta a lemezt és úgy gondolja, hogy milyen király lett ez a melankólikus album, üzenem, hogy elbaszta. Ez minden, csak nem melankólikus. A banda szándékosan elmagyarázta nekünk, hogy mennyire utálnak búslakodni, és akármilyen nehéz is Cheng nélkül dolgozni, próbáltak mindenféle pesszimista jelet kivonni a munkálatokból. Ennek ellenére félig igazat kell adnunk a bekezdés első sorát helyesnek vélő embereknek: nagyon elvont az album, ahogy ez eddig is igaz volt a Deftones-ra.
Emlékeztek a Humbug-ra? Nár ott is éltettem ezt a fajta elvontságot. Na, az mehet a picsába. A szigetországi banda feleannyit sem ért el, mint a Deftones. Mert az Arctic Monkeys néhány helyen frankón elmajomkodta az egészet (igaz, ettől még jó), ezalatt amerikai barátaink kitűnően átgondolták az egészet: mi lenne, ha ezt a metált átültetnénk egy igazi lélektani utazásba, és a végén már azt se tudjuk eldönteni, hogy most lassú, halk zenét hallgatunk, vagy a gitár szaggatja a fülünket. Ügyesek.
Rendben, nem mindenhol, mert van egy pár üresjárat, hibafolt, amit gyosran tisztázok, és utána nincs is lelkiismeretfurdalásom. Szóval: rövidek a számok. Ez nem feltétlen hiba, de az ilyen elvont zenéknél nem árt, ha a zenészeknek több idejük akad kifejezni magukat. És a másik, ami nem a lemez hibája, de muszáj megbeszélni: ezek a számok hogy a fenébe működnek koncerten? Még nem néztem felvételeket, de hatalmas tombolást nem bírok elképzelni az új számoknál, legyen szó pl. a 976-EVIL-ről, ami tök jól képviseli a lemezen található számok egyik típusát. Kifejtem akkor.
Két típusát vettem észre a számoknak: az egyik a zúzós, tipikus Deftones: ilyenek a Rocket Skates (a lemez első single-je), vagy a lemez első három száma. És lehet, hogy ennyi van belőlük. A másik a lemez egészét képviselő muzsikális könnyed elszabadulás. Itt most bármelyik számot megemlíthetném. És nem azért, met ennyire monoton a lemez. Pont ezaz: akármennyire ugyanaz a lemez hangzása kb. mindenhol (szinti mindenhol, gitár bejátszik, 2 szó elnyújtva 20 másodpercig), valahol mégis egyedi minden egyes szám. Nagyon tombol a hippi-hangulat is néhány helyen (pl. Sextape), azok a számok nem is a lemez legerősebbjei. Ugyanez vonatkozik a lemez utolsó számaira is. Erőteljesebb véget akarunk, igaz, torzított gitár van itt is.
Szerintem a legjobb múltidézést a CMND/CTRL nyújta: lényegretörő, igazi oldszkúl Deft-szám. A lemez első számairól ez mondható el. Na jó, mondjuk a Diamond Eyes lehetne az egész lemez egyvelege: minden lényeges rész benne van, amolyan ízelítő.
Erről a lemezről nem lehet sokmás mindent írni. Sőt, nehéz is írni róla. Mert ezt hallgatni kell, meg kell győződni a korong teljesítményéről. Pontozni is egész nehéz. Ha a zene lélektani hatását követjük, akkor simán megérné a maximumot, de valahol aztán mégiscsak zavar, hogy monoton, pedig ez tényleg nem hibája a lemeznek. Valahol 9/10 tájékán találja meg méltó helyét az album. Basszus, nagyon erős lemez, nagyon erős. Tényleg nem sok segítséget nyújt ez a kritika, de ha meghallgatod, akkor ezt simán meg is érted.
Tracklist:
- "Diamond Eyes" – 3:08
- "Royal" – 3:32
- "CMND/CTRL" – 2:25
- "You've Seen the Butcher" – 3:31
- "Beauty School" – 4:47
- "Prince" – 3:36
- "Rocket Skates" – 4:14
- "Sextape" – 4:01
- "Risk" – 3:38
- "976–EVIL" – 4:32
- "This Place Is Death" – 3:48
Diamond Eyes:
Rocket Skates:
Utolsó kommentek