MusiX

PTH. Egy banda, ahol még csak a tagok husza éveik elején járnak, de a progresszív mathcore már olyan szintjét művelik, amelyet sokan irigyelnek. A lemez nem új (2008-as), de most hallgattam meg először a Kezia után (az első nagyalbum lenne ez). Örülök ennek is, mert lenne sok kritizálandó lemez, csakhogy... bajom folytatása 5 perc múlva, a jubileumi huszadik kritikáé pedig a tovább gombra való szinkronban kattintás után.

Egy kanadai banda. Kanada nekem mindig is egy "kubai narancs" volt (ha nem tudod, hogy ez mit jelent, akkor az nagy probléma... :D), mert túlságosan is ragaszkodtak az amerikai kultúra egyes gagyi elemeihez. Nem emelnék ki külön dolgokat, de valszeg érthetitek. Emiatt vésznek el Kanada nagy jellegzetességei manapság. Pedig régen mennyire sokszor merült fel a "Juharszirup-Kanada" szópáros. Lehet, hogy hülyén fogalmaztam (=biztos), de egyeseknek leeshetett a dolog. Mármint itt arra próbáltam célozni, hogy Kanada az USA árnyékában van (igen, mint a South Park Canada on Strike nevezetű részében), és túl nagy mértékben veszik őket semmibe. Hogy ennek mi köze is van a kritikához? Semmi!

Na jó, talán. Az, hogy a Protest The Hero-nak méltatlanul kicsiny rajongótábora van. Ahogy körülbelül a mathcore-nak is. Lényege: magába foglalja a core alapjait, és itt aztán nem is igazán a hangzáson van a hangsúly, hanem a zeneelméleten. Ugyanis a mathcore néhol csúnyán nemet mond a "kétnegyed-négynegyed" törvényeinek. Itt egymást váltja a 9/16 és a 18/8, stb. Rengeteg bandánál így követhetetlen a zene, de a melódikusabb típusú előadóknál ez zseniálisan hangzik. És az a legjobb, hogy a PTH is melodic progressive mathcore (okés?).

Tehát a PTH 99-ben alakult, és ekkor még mindenki csak 12 éves volt. Sok EP-s próbálkozás után aztán kiadták a Keziát, aminél olyan kellemes, úgymond punkos mathcore jellegű zenét játszottak, hogy az album, úgy gondoltam, nem megismételhető. Legalább is ilyen zseniálisan biztosan nem. Nem, ilyen fantasztikus számokat, mint a Blindfolds Aside, a Divinity Within, a Nautical, stb., egyszerűen nem megismételhető. Igazam lett. Nem megismételhető. Hanem fokozható. De nagyon durván fokozható, huhuhúúú.

Immár új felszerelésben és új stílusban a PTH megint írt egy lemezt, amit három részre osztott (lsd. tracklist), és kiadták az új ál-progresszív lemezt. Annyira furcsa felfogni, hogy a banda egyszerre tudja magában hordani a matematikus metál és a "véddmegaváram" zene legjobb pillanatait. Koncerteken egyáltalán nem a "fantasy" hangulat uralkdodik, pedig ilyen a hangzás. De  kontrollálják az egészet úgy, hogy tisztességes modern metálosan viselkednek. Tehát két szempontból is vehető a PTH. És mindkettő nagyon jó.

Kezdődik a korong a Bloodmeat-tel. Eléggé brutális kezdés: az erőteljes lábdob+kvintelés kombináció nagyon király, teljesen érezhető, hogy "bedarálják a véredet". És már itt tapasztalható: Rody tényleg nagyon megváltozott. Nem nyomorék, "gombafejű" énekes, hanem az igazi rockos arc. Hangszín-palettája a csúcson, amit bármikor visszaad élőben. Igaz, azért, mert hangja tényleg nem szokványos... sokak szerint ez nem is tehetség. Azért kérem a kétkedőktől, hogy utánozzák már pls. Senki se bírja (én se), csak az erre szakosodott arcok. Én meg azt kritizálok, akit akarok, mert kritikus vagyok (vicc).

Amúgy ha már az élő fellépéseknél tartunk: mindenki ismerheti a DragonForce-t. Ott van az a japó felmenőkkel rendelkező paraszt, aki ledarál mindekit signature-riffjeivel, közben pedig minden egyes fellépésen kudarcot vallanak, mert hol elcsúszik a dob, vagy az énekes bénázik. Na, ha ez a PTH-nál történne meg, az maga lenne az apokalipszis, mert itt sokszor változik az ütemmutató. De ez a csodálatos: NEM TÖRTÉNIK MEG. Pedig számonként legalább 10 részeg paraszt mászik fel a színpadra, és játszák a illuminált agyukat. De ők minden egyes alkalommal profikhoz méltó módon zúznak. Csodálatos egy banda.

Miről szól a lemez? Arról, hogy beszarás szintű riffeket játszanak, ami tényleg nem improvizálás, mert ezeket visszaadják a koncerten. Nagy változás az előző lemezhez képest, hogy nagyon nagy hangsúlyt kap a finger tapping, másnéven a hammering (kalapácsolás). Vagyis két kézzel érintik meg a gitár bundjait (hangjait), és így játszanak sémákat. No, itt felléphet az a tény, hogy akkor a lemez felét csak 5 perc alatt írták meg?! Ezt mondjuk annyira nem hiszem, mert a PTH zenéje annyira komplikált, hogy itt minden dolognak passzolnia kell egymáshoz. Van még egy csoda basszusgitáros (nagyon jó a stílusa, nézzetek utána), aki ugyanúgy használja a hammert. A dob olyan, ami kell egy mathcore-hoz: pontos, és mindig annyira hangsúlyos, amennyinek lennie kell. Szerencsére nem duplázza végig az egész Fortress-t. No és igen, az énekes, akiről már írtam. Érdekes, hogy ugyanúgy megmaradtak az előző lemeznél bevezetett zongora-átmenetek. Nyilván köze lehet a fejezetekhez,  de ez lényegtelen. Mondjuk annyira nem túlkomplikáltak, de nem rosszak. Illenek a lemez stílusához.

No igen, ezen a korongon található a jéghegy csúcsa, a Sequoia Throne. Mind a klip, mind maga a muzsika már annyira zseniális, hogy emberi ésszel nem lehet felfogni. Annyira meg lett ez zeneileg szerkesztve, hogy ezt még bécsi klasszikusok gondolkozásával se lehet felfogni. Itt nyer értelmet a mathcore kifejezés. Érdekes a klipben levő basszusgitár, aminek gyakorlatilag nincsen feje/húrgépe. Van ilyen egyáltalán Magyarországon. Akit érdekel, search-öljön rá valahogy. Garantáltan megéri.

Na, túlságosan elájultam, gyorsan a lényeges számokat: Bloodmeat említve, Throne említve. Palm Reads is egy szörnyen raw nóta, úgy, ahogy a Wretch is. A lemez Godless névkezdettel ihletett nótákkal zárul. Ezek sem rosszak. Amúgy hirelenül, hangosan ér véget a lemez, ami méltó lezárása lehetne bármelyik színdarabnak. A Spoils nekem nem tetszett, túl dallamos, hiába single nóta, azért annyira nem jó. Amúy nehéz is külön nótákat kiemelni, a Sequoia Throne kivételével semelyik számot se érdemes külön hallgatni: ezek együtt adnak egy fenomenális összhatást, mintha egy teljes mű lenne, benne fülbemászó és dobhártyaszaggató dallamokkal.

Mitől különbözik a Keziától? Ugyanúgy zúzósak a gitársémák, de nem nagyon esik le az embernek az a fajta monumentalitás, ami a Fortressnél igen. Pedig a Keziának is csodálatos pillanatai vannak. Talán csak az énekes, Rody, "nyávogósabb" hangja, ront egy kicsit az összképen. A Fortressen érte el a csúcsot, ez nem vitás. Ugyanazokból, az alapokból táplálkozik a két lemez, ez nem vitás, de nekem mégis inkább a most kritizált alkotás áll közelebb a szívemhez. Ez egyszerűen még nagyobb mestermű. Ha ilyen lenne minden progresszív zene, hogy nem veszik magukat annyira komolyan...

...ohh, majdnem elfelejtettem. Nem veszik magukat komolyan. Ez szörnyen nagyot dob a PTH zenéjén. A Fortresst úgy küldték királyul, hogy szinte vidám zúzdát nyomták.  De hidd el, a Fortress ráadásul a darkosabb anyag. Ennél a Kezia talán vidámabb, ha lehet így core-nál fogalmazni. Látszódik, hogy miért nem a véddaváram pecsétet nyomják a PTH-ra. Mert egyszerűen nem úgy viselkednek, pedig teljesen olyan zenét játszanak. Ez különbözteti meg őket bármelyik progresszív bandától. A mathcore csodájáról nem is beszélve. Érzem, hogy ennél már csak jobbak lesznek, bár remélem, hogy ez nem a fiatalság csodája volt, és 10 év múlva még erősebbek lesznek, és nem csak Kanadán végeznek a toplisták élén, hanem egyszer meg fogják hódítani a Billboard lista élét. Az lenne az igazán csúcs.

Értékeljünk. Felülmúlja a PTH összes munkáját, és a core műfajok egyik legjobb alternatívját nyújtja a Fortress, mégpedig sötétebb zenei elemekkel, mint a Kezián, de megtartva a PTH névjegyeit. Innen vajon még lehet fejlődni? Irreális gondolat, de talán a PTH képes lehet erre is. Először 8 és 9 között hezitáltam, de ilyenre bűn volt gondolni is, mert ez egy kilencfölé. Na jó, nem, "csak" 9/10. 10 nem, mert még a banda létezik, és valamit ezek után is le kell tenni az asztalra ugyebár. Most szólok: én erősen megcáfolnám ugyan, de az előzetes fogadtatások alapján ez a zene is nagyon szubjektív. Pedig muszáj felfedezni a korong legnagyobb előnyeit, és nem egyből azt kell mondani, hogy "macskák mióta tudnak hörögni?". Ezek után jó felfedezést kívánok mindenkinek! A szó a tracklisté...

(A lemez történetlieg három fejezetből áll, ahogy ez egy progresszív muzsikához illik.)